3. rész

Ránéztem az ajtóra és láttam, hogy nyílik. Gondoltam Bence az, ezért gyorsan felugrottam a székről hogy indulhassunk. De olyas valaki lépett ki az ajtón akire egyáltalán nem számítottam...

A levegő megállt bennem, nem tudtam mit higyjek. Az ő arcán is láttam az aggodalmat, de fogalmam sem volt mi folyik itt.

- Mégis mi a francot keresel itt? - emeltem fel a hangom amikor kicsit észheztértem.

- Semmi csak erre jártam. - próbált hazudni, de nagyon nem megy neki.

- Most nincs időm hallgatni a hazugságaidat. - kiabáltam rá, de ő még mindig hallgatott

- Mi az istent csináltok ti? - jött ki Bence egy pohár kávéval a kezében.

- Elmagyaráznád nekem mi folyik itt? - kértem számon alaptalanul.

- A Duna itt van nem messze az folyik ha még a rendőrök nem állították le.

- Nincs időm a te szarságaidra se, mondja már meg valaki hogy miért van itt Máté és te is, és honnan ismeritek egymást? - már nagyon idegesitett hogy semmiről nem tudok.

- Az a kérdés hogy TE mit keresel itt?! - szólalt meg Máté.

- Én elkísértem Bencét, a kórházban, mert neki nem volt pénze taxira!

- És ti honnan a fenéből ismeritek egymást? - értetlenkedett Bence.

- Együtt járunk!!! - ordított már Máté is idegesen.

- Mivan? - köpte ki a kórházi kávét a folyosó padlójára.

- Hát már nem sokáig! - szólaltam meg. Bár ne tettem volna. - Elegem van abból hogy mindig csak titkolózol, és soha nem számíthatok rád! Egyszer nem volt olyan pillanat a kapcsolatunkban amikor azt éreztem igazán szeretsz! -  jött ki belőlem hirtelen, azt sem tudtam mit beszélek csak ugy jött az ami bennem volt. És milyen jól esett hogy végre kimondhattam: - Máté én már nem szeretlek úgy, mint régen, és te sem szeretsz ugy engem. Szakítanunk kell. - az utólsó mondatom volt az a pont amikor a szemeimben összegyűlt könnyek végigfolytak az arcomon az aznapi sminkemmel vegyítve.

-Akkor szakítsunk. - mondta lazán, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. - Úgyis szereted azt a könyvet. - próbált viccelődni, de ennek nem itt lett volna a helye.

-Akkor már nem jártok? - szegény Bence meg elvesztette a fonalat.

-Nem. Úgy látom már annyira sem vagyok fontos neked, hogy legalább megpróbáld helyrehozni a dolgokat, vagy mondjuk elmagyarázni hogy miért vagy itt és honnan ismered Bencét. - mondtam teljesen egyenletes hangon. Már nem maradt bennem semmi ami miatt kiabálnom kellett volna. Úgyse jöttünk volna újra össze 3 perc után még ha azt mondja sem, de legalább jólesett volna hallani, hogy számítok neki.

Máté elsétált. Meg sem próbálta elmagyarázni. Nem jelentek számára már semmit.

Hát akkor elmondom én ezt az érdekes történetet. - törte meg a csendet Bence. - Hát én lennék Máté unokatestvére.

-Mivan? És én erről mér' nem tudok? - döbbentem le a mondat hallatán.

- Hát azt nem tudom. És ugye az apukája, vagyis az én nagybáty...

- Várjunk akkor Laci bácsi van kórházban??? Az lehetetlen! Múlthéten még minden rendben volt! És most szakítok Mátéval, az apját is elveszíti, most halt meg a kutyája... ez. Ezt én nem igy akartam. Minden az én hibám. Most jobb lesz ha megyek és remélem nem találkozunk többet. Szia! - kezdtem magam vádolni, majd az új barátomat lepattintva otthagytam a kórházat. Isten tudja miért viselkedtem igy vele. Semmi okom nem volt rá.

10 perc alatt hazaértem. Végigsírtam az egész utat, majd berontottam a házba, felfutottam a lépcsőn és becsaptam a szobám ajtaját. Nekidőltem a falnak és a zokogástól szinte összeestem. Nem értettem mért pont velem, velük történik ez. Laci bácsinál kedvesebb embert nem ismerek a világon! Kár hogy Máté ezt nem örökölte tőle. De akkoris sajnálom őt! Este felé kopogásra ébrettem. Elaludtam. Ez nem is kopogás volt, inkább verték az ajtómat. 

- Kiaz? - kiabáltam, bár hang alig jött ki a számon.

- Istenem Adél, hála a papnak élsz még? - szólalt meg Tami megkönnyebbültem, majd sójatott egy hatalmasat.

- Hogy ne élnék, csak aludtam. Meg felbaszta az agyam az a 2 hülye a kórházban. Remélem nem látom többé egyiket se! De gyere be elmesélek mindent bár nem igérem hogy nem fakadok sírva. - kezemet a kilincsre tettem, majd kinyitottam az ajtót. 

- Adél sajnálom... bár nemtudom mivel bántottalak meg. - nézett rám ártatlanul azokkal a gyönyörű szemeivel én pedig abban a pillanatban beleszerettem. Bár még nem is ismerem, szóval nem olyan nagy szerelem lesz ez.

- Azt hiszem én most magatokra hagylak titeket. - settenkedett lassan le a lépcsőn (törött lábbal gyorsan nem is lehet), és tátogni kezdett, hadonászott a kezeivel, kacsintott és kuncogni kezdett. Ha jól olvastam le azt mondta, hogy " hajrá, helyes gyerek". Sejtettem, hogy ő is be fog neki jönni, mint minden más fiú.

2. rész

- Oh hát köszönöm, de telefonszámot kérek hogy majd megtudjam adni a taxipénzt.- Jajj nem kell dehogyis. - tiltakoztam hevesen.
- Igazából nem csak amiatt kéne a számod... jólenne megismerni.....

- Figyelj... Bence, nekem barátom van és... szóval barátok lehetünk de semmi több.

- Jó persze értem. Csak barátok. - mondta kissé csalódottan.

Telefonszámot cseréltünk és hívtunk egy taxit. Pár perc elteltével meg is érkezett. Bence nagyon illedelmesen nyitott nekem ajtót aztán beült mellém. Egész úton nem szóltunk egymáshoz, gondolom most kicsit csalódott. Amikor odaértünk a kórházhoz kifizettem a taxit és elindultam Bence után.

- Te nem mész haza? - kérdezte miután észrevette hogy követem.

- Igazából ráérek szóval ha nem baj akkor bekísérlek.

- Dehogy baj, gyere nyugodtan.

Besétáltunk a kórház ajtaján és odamentünk a recepcióhoz hogy megtudjuk melyik korteremben van a bácsikája. Miután megkaptuk a kért infót beszálltunk a liftbe.

- Utálok kórházban lenni... - törte meg a csendet.

- Én meg utálok liftezni... - mondtam mire felröhögött.

Istenem olyan édesen nevet, hogy az nemigaz. És én, hogy voltam képes megbántani egy ilyen kedves és aranyos fiút? Na álljunk meg, miért beszélek róla igy?

- Hahóóó föld hívja Adélt! Adéél! Jól vagy? - próbált kizökkenteni gondolataimból.

- Igen persze minden a legnagyobb rendben.

- Miért utálod a lifteket? - kérdezte még mindig nevetve.

- Láttad már a Kaptár című filmet? - kérdeztem mire ő megrázta a fejét. - Szóval annak az első részét 24 percig birtam... nagyon féltem... az van az elején, hogy... szóval nemtudom hol vannak és bent vannak a liftbe és a liften kívüli emberek mind meghalnak és utána a lift elkezd zuhanni és utána ki akar mászni egy nő de beragad és a lift ujra elindul és a nő meg... tehát meghal. - hadartam végig a történetet ő pedig lélegzetvisszafojtva figyelt, bár szerintem nem a történetre.

A lift csippant egyet, majd kinyílt az ajtó. Keresni kezdtük a szobát amibe bevitték a bácsikáját.

- Ezaz nem? - kérdeztem az ajtóra mutatva.

- 114? Akkor igen.

- Megvárlak kint oké?

- Rendben. - motyogta halkan majd bement a szobába.

Körülbelül 20 percig ültem a kórterem előtt és gondolkoztam. Máté mostanában olyan furcsa. Lehet hogy megcsal? Vagy már nem szeret? De közben itt várok egy olyan fiúra akit 2 órája ismertem meg és beleszerettem. Mi? Neeem az nem lehet! 2 óra nem elég arra, hogy kellőképpen megismerjem. De azok a gyönyörű szemei, a sötét haja, a nevetése, a beszéde.... najó ezt be kéne fejeznem. Ránéztem az ajtóra és láttam, hogy nyílik. Gondoltam Bence az, ezért gyorsan felugrottam a székről hogy indulhassunk. De olyas valaki lépett ki az ajtón akire egyáltalán nem számítottam.....

1. rész

*6:15*
 Reggel van. Utálok suliba menni. De muszáj! Ez az Adél légy erős vagy bird ki ezt a pár napot! Nem. Kész. Végem. Én ezt nem birom! Alszok még egy kicsikét!
*7:30*
 - Baszódjatok meg gyerekek már ennyi az idő? Miért nem keltettetek?
 - Azt hittem nem mész suliba... - kiabált az emeletre a törött lábú barátnőm.
 Gyorsan kikeltem az ágyból, kiválasztottam a ruhámat, megfésülködtem, megcsináltam a sminkem ami nem túl erős, de nem is nagyon visszafogott inkább úgy mondanám hogy tükrözi a személyiségem. Berohantam a fürdőszobába, megmostam a fogam és már kész is voltam. A táskámba gyorsan bedobáltam a könyveket és a telefonomat. Lerohantam a lépcsőn, nyomtam egy puszit a barátnőm arcára és már indultam is.
 *Suliban*
 - Szia! - köszöntem a barátomnak Máténak.
 - Heló...
- Neked meg mi bajod?
- Semmi. - elég egyértelmű választ adott, de láttam rajta hogy hazudik.
- Tudom hogy valami baj van! Nekem elmondhatod!
- Most nem szeretnék róla beszélni majd ha úgy érzem itt az ideje elmondom. - motyogta alig érthetően.
 - Oké. Ma suli utá... - nem tudtam befejezni. Otthagyott. Nem tudom mi a baja de nem izgatom magam rajta majd elmondja ha szeretné.
 Az órák nagyon lassan teltek, ez számomra már nem is a suli inkább valami túlélőtábor. Utolsó óra után kerestem Mátét, de nem nagyon találtam pedig úgy volt hogy együtt megyünk haza. Furcsa. Az ő baja ha kihagyja a mozizást nem az enyém. Majd elráncigálom Tamit a törött lábával! Elindultam hazafelé a 40 fokban és alig birtam ki a 70 perces gyalogutat. Bementem közben a boltba olcsó jéghideg mentesvizet venni gondoltam majd avval leöntöm magam vagy valami. A legfölső polcon volt, rajtam pedig a legerövidebb fenékkivillantós nadrág. De azért a vízért bármit megtennék tehát próbálkoztam de sehogyse sikerült... Egyszercsak éreztem hogy jön mögöttem valaki, szinte súrolja a hátamat, és hirtelen levett egy vizet. Pont olyat ami nekem kell.
 - Nem vennél le nekem is egyet légyszíves? Nem érem el. - kértem kedvesen a fiút aki ismerős volt mégsem tudtam pontosan ki is ő.
- Ahjj... nem akarom elvenni a 16 éves fiúk egyetlen örömét a mai napon. - mondta halál komolyan és a mögöttem nyáladzó fiúkra mutatott.
- Bunkó paraszt - motyogtam magamban, majd inkább megkértem az eladót, hogy segítsen. Kifizettem a vizet és tovább sétáltam Pest utcáin. Egyetlen célom volt ebben a pillanatban: hogy minél előbb hazaérjek. Lábaimat úgy emeltem ahogy csak tudtam ebben a forróságban, vállaimat és arcomat szinte égette a nap, hajamat kiengedtem és bevizeztem ezzel hűtöttem hátamat. Lépkedni kezdtem egy árnyékban lévő pad felé, amin egy fiú üldögélt lehajtott fejjel a telefonját nyomkodva.
- Szia szabad ez a hely? - kérdeztem.
- Szia igen. - mondta és én e szavak hallatán megkönnyebbülten ültem le a padra.
- Vavra Bence vagyok. - nyújtott kezet illedelmesen, én pedig belenéztem elbűvölő szemeibe amikben azonnal elvesztem - És te? - zökkentett ki a gondolatmeneteimből.
- Cseróti Adél. - fogtam vele kezet majd jobban szemügyre vettem arcát és lenéztem a kezében árválkodó vizesüvegre. - Várj nem te vagy az a bunkó gyerek a boltból aki nem vette a fáradságot hogy levegyen nekem egy hülye vizet?
- Háááát elvileg én vagyok.... De bocsánatot kérek nem volt szép tőlem.
- Jó meg van bocsájtva... És mit nyomkodsz annyira a telefonodon?
- Hát az a helyzet... hogy a nagybátyjám kórházba került valószínüleg agydaganata van és éppen apukámmal beszélek hogy hogy van.
- Nagyon sajnálom... És miért nem mész be hozzá?
- Nincs nálam annyi pénz hogy eljussak a kórházig, gyalog meg nem megyek ebbe a hőségben.
- Ó melyik kórház?
- Azt hiszem a Szent Margitba van.
- Ott lakok tőle fél kilométerre nekem sincs kedvem sétálni hívok egy taxit és eljöhetsz velem jó?
- Oh hát köszönöm, de telefonszámot kérek hogy majd megtudjam adni a taxipénzt.
- Jajj nem kell dehogyis. - tiltakoztam hevesen.
- Igazából nem csak amiatt kéne a számod... jólenne megismerni.....